Ó, magasságos Istenem,
nem lázad már az én szívem,
de mert telve van fájdalommal
és küszködök ezernyi gonddal,
hát, Néked kell kiöntenem.
Hallgass meg engem, Istenem!
Anyává lenni vágyódtam, Uram,
s te gyermeket adtál énnekem.
Ó, hogy repestem az örömtől,
a duzzadó erőtől,
Kit méhemben hordozhatott,
lelkemben előre látott.
Őt szépnek és erősnek, ki izmaival
és értelmével termővé teszi a földet,
munkába hajtja a vizeket s a szelet,
utakká építi a levegő egét.
Gyermeket adtál énnekem, Uram,
De aki megszületett,
általa a hitem iszonyú próbára tétetett.
Dacára a virágszirmú reménynek;
nem adtad Őt épnek.
Nem adtad Őt épnek,
az én édes hajtásomat,
drága sarjadékomat,
az én édes rügyecskémet,
nem adtad Őt épnek.
Nem formázhat fát és fémet.
Kőből házat nem építhet.
Nem írhat se jót se szépet.
Ó, Uram, a könnyem éget.
Soká küzdöttem gyötrelemben,
hogy mi lehet a vigasz ebben
a szolgáltatásban és kutatva,
én rátaláltam testemből lelkedzett véremnek,
e világra szült gyermekemnek,
a mindig kiszolgáltatottnak;
Nyitjára leltem a titoknak.
A szívében mely mindig éhes,
mert mindenkit szeretni képes,
feltétlenül, nyíltan, kitartóan,
és senkit-senkit nem kizártan.
Védtelenül, sebezhetően
tékozló szeretetesőben,
s hogy ez megvalósuljon bennem, Uram,
egyszerre megdöbbentem:
Hisz a szeretet Te magad vagy voltaképpen.
Hát, magad adtad rejtve próbáló kegyelemben,
kínnal halmozott gyermekemben,
megáldottan és porig verten,
ki arcodat én felismertem.
Könyörgök hozzád:
Add meg nékünk,
irgalmas legyen szenvedésünk.
Hasznára váljék e világnak,
hol a bűnök tornyokban állnak.
Általa legyen tisztulása,
hogy általa mindenki lássa:
irgalmas vagy és nem hiába
bíztál az ember fiába.
Ó, segíts, hát, embernek lenni,
hogy lelkünknek ne ártson semmi.
Segíts sorsunkat elviselni!
Ámen
